Kedves Lánczi Tamás!

„Ti tényleg azt hiszitek, fiúk, hogy megijedek tőletek?!  Csak azért, mert »felszólítotok«?! Hogy megijedek attól, ha össze-vissza irkáltok rólam olyan színvonalú dolgokat, ami egy szemináriumi dolgozathoz is kevés? Hogy ettől majd nem fogom megírni, amit az általatok szolgált rendszer Moszkvához való viszonyáról tudok?

Tényleg azt hiszitek, hogy három év háború után még meg tudtok rémiszteni? Hogy még bármennyire is félek attól, ha néhány névtelen senkiházi csúnyákat ír rólam...? 

Ejj, ejj... el vagytok tájolva, kedves szuverenitásvédők, az a helyzet. Amiért persze kicsit irigyellek benneteket... El vagytok tájolva, mert fogalmatok sincs róla, hogy mennyire változtatja meg az embert a háború. Olyan dolgokat láttam az elmúlt három évben, amikre szavak sincsenek... és nemcsak én, hanem mindenki azok közül, akik rendszeresen járnak ki, és - eltérően a kormánymédia munkatársaitól - Kárpátaljától keletebbre is elmerészkednek.

Ti persze ezt nem értitek és nem is fogjátok megérteni, egyszerűen azért, mert gyávák vagytok odamenni.  Nota bene: még ahhoz is gyávák vagytok, hogy névvel vállaljátok a »jelentést«, amit írtatok. (És, tegyük hozzá, vannak a magyar sajtóban nálam sokkal bátrabbak is, akik sokkal közelebb mentek a fronthoz, és/vagy több időt töltöttek odakint.  Őket az igazi, független média környékén kell keresni.)”

Nyitókép: Képernyőmentés